Technikai okokból a program új időpontja: szeptember 8.
„Nem vagyok senki,
nem tudok semmiről,
csak hallom, hogy üt-ver,
fejem fölött a szíved döngve döng.
Várok sötétben,
még semmit sem tudok,
lebegve fürdök
magzatvizedben magzatod.”
Mit tudunk önmagunkról? Milyen volt, amikor még semmit sem tudtunk? Milyen lesz, amikor már csak képek villannak fel, halványulnak, vagy épp felragyognak a múltból? Kinek az élete? Az övé? Mindannyiunké? Hiszen átéltük, úgy, mint ő. Vagy másképp?
Bereményi Géza előlép. Minden egyéb, zene, zeneszerző és előadó csak a nyomában. A versek olykor levetik a zenét, és prózában szólalnak meg, kopogva, pőrén, ölelésnyi távolságra Somlai Margittól vagy Valóság nagybátyánktól, az elmúlt 60, valójában 80 évtől.
Bereményi Gézát különleges kapcsolat fűzi Für Anikóhoz. Erről így ír: „Szerencsémnek tartom, hogy évtizedek óta ismerhetlek és számíthatok rád, Anikó. Írhattam neked dalok szövegét és szerepeket. Ráadásul azt is, hogy családi leszármazásunkban is egyezünk, mert a lánytestvérem vagy apai vonalon, bár nem épp vérségileg, csakis árvaság tekintetében, amit első nézésre láttam a szemedből, hiába voltál éppen vidám. Mindig örülök neked, Szívem!”
Versek, dalszövegek, prózarészletek: Bereményi Géza
Zene: Cseh Tamás, Hrutka Róbert, Dés László
Az előadást szerkesztette: Fekete György
